KAKTUSZKALAND

Kaktusztalajtan

Kis segítség élőhelyi talajokhoz hasonló, fiziológiailag optimális ültetőközegek összeállításához.

Írta: Vasas István Alsózsolca

Kritika, észrevétel, segítség esetén anapsida@gmail.com

                A pozsgások tartási, élőhelyi körülményeiről úgy általában egyre többet tudunk. Azért csak úgy általában, mert van néhány olyan körülmény, melynél igencsak hiányosak az információk. Ezek közé tartozik az élőhelyi talaj és a használható ültető közeg. Még akkor is, ha ismert, hogy min él az adott taxon, gyakran óriási a fejetlenség, gyakoriak a tévhitek, az élőhelyi talaj és az ültetőközeg tulajdonságaira vonatkozóan. Így alakulhatott ki, például a savanyú bazalt, vagy a káros mésztartalom legendája, annak ellenére, hogy a bazalt erősen bázikus, a pozsgások jelentős része pedig mészkövön él. Ezen fejetlenség hatására jó egy éve írtam ismerőseimnek egy rövid összefoglalót az alapvető kőzetfajták tulajdonságairól. Mivel ez nem volt teljesen érthető, így megszületett a mostani már több embernek szóló írásom, melyben igyekszem bővebben kifejteni a témát.

Ezzel elsősorban hozzám hasonlóan kezdő, kis és közepes gyűjteménnyel rendelkezőkhöz szólok, azonban remélhetőleg a tapasztalt, nagy gyűjtőknek is tudok újat mondani. Mivel ők (ti) jobbára hobbisták és nem szakemberek, ezért nem a 100%-os tudományos korrekcióra törekedtem, hanem a teljes közérthetőségre. Ha e miatt kissé „szájbarágósra”, önismétlőre sikeredett volna, elnézést kérek.

Megjegyzem: nem célom több évtizedes eredmények kétségbe vonása. Számos módszer létezik, melyekből ez csak az egyik. Ennek megfelelően a növényeket nem így kell, hanem így lehet tartani. Ha valakinek más vált be, azon vétek lenne változtatni. Igyekeztem, hogy az érveket pro és kontra is felsoroljam, de írásom, természetesen, a saját nézőpontomat tükrözi leginkább.

                Akkor csapjunk is bele:

Min élnek a pozsgások?

Szárazságtűrő, szukkulens növények a Világ majd minden táján, igen sok különböző élőhelyen előfordulnak. Ennek megfelelően számos a talajaik félesége is. A leggyakoribb típusok:

Sokszor hallom, hogy a kaktuszok sivatagi növények. Ez már azért is marhaság, mert a sivatagok azért sivatagok, hogy nincsenek bennük növények. Az itt élő fajok száma csekély. Többségüket kényesnek tartják, sokszor kuriózumoknak számítanak. Ilyenek, pl. az Andok nyugati oldalán élők.

Epifiták: Szintén kis számú, de gyűjteményekben gyakori csoport. Jó néhány taxon teljesen a talajtól függetlenül tenyészik pl szürke Tilladsiák (érofitonok). A többi fák, vagy más nagy méretű növény, elágazásainál felgyűlt szerves anyagban. Ilyenek az Epiphyllumok, Sclumbergerák, Hatiorák stb.

Litofiták: Átmeneti kategória az epifiták és törmeléklakók között. Mindkét csoport tagjai előfordulnak tisztán az alapkőzeten vagy annak repedéseiben felgyűlt anyagban. Tipikus képviselői ritkák. Ilyen néhány Tillandsia faj.

A félsivatagok nevüket onnan kapták, hogy növényzettel való borításuk nem teljes. A víz időszakosan még sok is lehet, akár el is lehetnek árasztva. Viszonylag nagy kiterjedésűek. A talajuk világos, szerves anyagban szegény (<1%), de evaporitokban, vagyis bepárlódott ásványi sókban gazdag. Ritkán előfordulhat, hogy laterit talajúak, de ehhez általában a csapadékösszeg nem elég. Dominál a porfrakció, de gyakori a száraz agyag, homok, kavics is. A kémhatás többnyire enyhén savanyú, homoktalajoknál erősen savanyú. Nagyobb mértékű bepárlódás esetén lúgossá válhat (pl: gipsz). Bokros vegetáció a jellemző. Ilyen helyeken élnek az Opuntiák, Agavék, nagy méretű Cereidák, bokros kristályvirágfélék stb. Itt él a legnagyobb mennyiségű növény (produkcióra nézve).

Edafikusan száraz területekről vagy lefolyik a víz, vagy keresztülszivárog rajtuk. Többnyire kis vagy közepes kiterjedésűek. Gyakran csak egy nagyobb sziklát, sziklafalat jelentenek. Sokszor olyan helyeken fordulnak elő, ahol a csapadék viszonylag sok, a klimaxtársulás (záróvegetáció), valamilyen fás közösség. Mindig az alapkőzet tulajdonságai dominálnak: sziklás, törmelékes, néha kavicsos ún. „váztalajok”. A kémhatás, tápanyag szolgáltató képesség erősen változó lehet. Gyakran maga a csupasz alakőzet jelenti a talajt. Az ásványi anyag tartalom többnyire magas, szerves anyag akár nulla. Felszín közelében, felső gyökérzónában, vízfelgyűlés és só felhalmozódás soha nincsen! A fajok többsége domb- vagy hegyvidéki, de a karsztfennsíkokon és lávafolyásokon élők is gyakoriak. Ilyenek az eurázsiai fajok többsége Sempervivum, Orostachys, Jovibarba, a letörpülő növények Rebutia, az ablakos növények Conophytum, Lithops, Haworthia, a legtöbb „szőrös” növény Tephrocactus, Espostoa, Oreocereus stb. Fragmentáltságuk miatt, itt él a fajok jelentős többsége, ún. evolúciós gócpontok. Gyakoriak az ultraszelektív közegek. Ultraszelektív minden olyan közeg, mely speciális alkalmazkodást kíván meg a taxontól. Növényzetükkel jellemezni is lehet őket, mivel többnyire nem fordulnak elő máshol. Tipikusan ilyenek pl. a gipsz, vak szikek, tőzegmohalápok, de a jobban málló, mint oldódó kőzetek is. Hazánkban erre jó példa a dolomit, de a Rigi által nemrég említett Melocactus guitartii élőhely, a piroxénandezit is.

 (Ezen besorolások között mindenféle átmenetek előfordulnak.)

Tulajdonságok. Alapok. Avagy milyen a talaj?

A talaj a növények számára nem csak élőhely, de tápanyag- és vízszolgáltató közeg, ennél fogva nem csak fizikai, de kémiai környezetet is jelent. Ezek mérésére szolgál néhány általánosan használt fogalom.

                Szemcseösszetétel: Egyszerű nagyságbeli besorolás. A szemcsék méretével általában nő a vízvezető képesség, levegőzöttség, míg csökken a víz- és tápanyag-raktározó képesség. Elnevezésük az uralkodó frakció szerint.

Hazaiak közül számunkra legkedvezőbb a kavicsos, homokos típus. Otthoni földünk meghatározásának legegyszerűbb módja, ha nedvesen meggyúrjuk a talajt, majd hagyjuk kiszáradni. Minél könnyebben szétesik, minél könnyebben szétmorzsolható, annál durvább anyaggal van dolgunk.

Nemrég, magokat rendeltem és megkérdeztem a gyűjtőt, hogy milyen talajt javasol. A válasz az volt, hogy legjobb a kerti homok. Nos nálunk a kiszáradt „jó kerti homok” rögeivel agyon lehet verni egy embert. Ebből is látszik, hogy sajnos hazánkban nem minden talaj alkalmas szukkulenták termesztésére. Egy próbát azonban mindenképp megér, hisz ez már készen van (már ha nem panelban lakunk), nem kell fizetni érte.

Zúzalékoknál természetesen más a helyzet, hisz ezek már meg sem gyúrhatóak. Ezeknél az a méret az ideális, ami már nem cementálódik keménnyé, de még tartja a szerkezetét. Gránitnál ez 0.2-3 mm, míg riolitnál 1-10 mm között van. Kémiai összetételre nézve a kettő megegyezik, de a porozitásuk, tápanyag szolgáltató képességük fényévekre van egymástól. Cementálódást általában elkerülhetjük, ha egy normál szúnyoghálóval (1mm) átszitáljuk a közeget. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a rómaiak a betonba porrá őrölt savanyú tufát tettek cement helyett és az ebből készült építmények némelyike még mindig áll (pl. Colosseum).

Üledékes kőzetekből a mosott osztályozott folyami kavicsok használata javasolt. Én az általános 0,1-es homok helyett 0,4-est használok. Az ennél durvábbakban nincs összetartó erő, mozgatás esetén nem tartják a formájukat, őrölik a gyökérzetet. A finomabb viszont még gyakran hajlamos a bedöglésre illetve a cserépből való kifolyásra. A 0,5 mm-esnél kisebb szemcséket is tartalmazó (poros) ún. bányahomokok használatát mindenképp kerülendőnek tartom.

Szerkezet, tömörödöttség: Függ az egyes szemcsék méretétől, az őket ragasztó anyag típusától. Legkedvezőbb morzsás szerkezetet ad, a meszes, humuszos, márga, legkedvezőtlenebb kenődőt: a szikes, agyagos. Számunkra legjobbak a humuszos homok, esetleg vályog és a törmeléktalajok. Kerti talajokba, kertbe való ültetéskor van jelentősége, mert szerkezet nélküli talajokon könnyen megáll a víz.

                Mállással szembeni ellenálló képesség: Mennyire tartja meg a formáját fizikai, kémiai behatásokkal szemben. Leginkább tárolásnál kell figyelembe venni. A tufák nedvesség hatására összeállásra hajlamosak, míg pl. a bazalt szabályosan korrodálódik. Ültetőközegek esetében viszonylag kicsi a jeltősége, hiszen a növény nem szokott annyi időt egy cserépben tölteni, hogy a mállás végbemehessen. Azt érdemes azonban tudni, hogy a természetben a mállott anyag mit jelent. A magas Si-tartalmú, savanyú kőzetek ellenállóbbak, ezért a végtermék többnyire kvarc. Ez mindenképp igaz hidegebb éghajlaton, így a hazai mérsékelt, nedves kontinentálison is. Azonban meleg, trópusi körülmények között inkább az Al az, mely helyben marad, míg a Si oldatba megy és kimosódik. Ez eredményezi az alkalikus, trópusi vörösföldeket, leteriteket, újabb nevükön plintiteket.

                Ugyanakkor a mállékonysággal, porozitással összefüggésben van az is, mennyire meghatározó a közeg a kémiai tulajdonságok tekintetében. Ennek megfelelően a lösz, tufák erősen meghatározók, míg a kvarc inkább öntözővíz domináns.

                Kationmegkötő képesség: A tápanyagok jellemzően ionokként vannak jelen a talajban, így gyakorlatilag a tápanyag megkötő- raktározó képességet jelenti. Értéke a kémiai összetételtől és a felületnagyságtól függ. Szemcsenagyság növekedésével általában csökken. Kivételt képeznek a nagy belső felülettel rendelkező anyagok, ahol durva anyagnál is viszonylag nagy értéket kapunk. Ilyenek pl. a vulkáni tufák és a humuszanyagok. Jelölése T. Mértékegysége mgeé (milligramm egyenérték per 100 gramm)

                Duzzadóképesség, vízmegkötő képesség: Magyarázatra nem szorul, így csak két dolgot jegyeznék meg. Agyagok esetében a duzzadóképesség szoros összefüggésben van vízfelvétellel. A nyáron erősen berepedező talajok ilyen erősen duzzadó agyagok jelenlétére utalnak, ezért használatukat mindenképp kerülni kell. Nem egészen ugyanez a helyzet a szerves anyagoknál, melyek erősebben kötik a vizet, azonban duzzadásra nem hajlamosak, így sokkal nehezebben döglenek be. Van ez annak ellenére, hogy még a legnagyobb duzzadóképességű agyagok víztatása is nagyságrendekkel elmarad a rosszabb minőségű szerves anyagokétól.

                Szerves anyag tartalom: Ez a köznapi értelemben annyit takar, hogy mennyi komposztot adunk a közeghez. Valójában persze a komposzt, is csak részben áll szerves anyagból. Ennek megfelelően, egy tudományos leírásban szereplő szám jóval alacsonyabb, mint amit laikusként várnánk. Például hazai váztalajok esetén 1%, míg szántóföldieknél 5% körüli a humusztartalom. 20% felett már szerves talajokról beszélünk.

                pH: Talán az egyik legfontosabb és leginkább félreértett tulajdonság. Bár egyre több helyen feltüntetik, kevesen szokták tudni mire jó. Jelentősége abból áll, hogy sok tápelem vegyértékváltó, oldhatósága függ a kémhatástól, tehát azonos relatív mennyiség mellett, pH tartományonként más-más koncentrációban vannak jelen a talajoldatban. Már pedig a növények kizárólag az oldott formában jelen lévő anyagok felvételére képesek. A tápelemek vegyületei savanyú kémhatásnál jellemzően jobban oldódnak, mint bázikusnál. Ebből következik, hogy ha egy meszes, bázikus közeghez alkalmazkodott taxont savanyúra teszünk, gyakorlatilag megmérgezzük. Egy savanyúhoz alkalmazkodott bázikus talajon, viszont a lassú éhenhalásnak néz elébe. A pH optimális beállítása azért is nehéz, mert az nem csak a használt anyagok, de azok aprózódottságának és pufferképességének megfelelően, a víz és az élőlények módosító hatásaitól is függ. A növények légzésükkel (szénsav), és anyagfelvételük ellensúlyozására szolgáló hidrogénion leadásukkal, maguk is savanyítják a talajt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a tápszereknek is van módosító hatása. Egy részük savasan vagy lúgosan hidrolizál (oldódik). Pl. (NH4)2SO4+H2O à NH4OH+H2SO4 (kénsav). Más részük semleges, de a növény felveszi a tápiont a vegyületből és helyette hidrogén- vagy hidrokarbonát iont ad le. Ez a jelenség különösen többféle tápoldat használatakor okozhat kellemetlen meglepetéseket. A megváltozó pH-val, egyes eddig a közegben deponálódott anyagok felszabadulhatnak (oldatba mehetnek) és torzulásokat, vagy más nem várt furcsaságokat okozhatnak.

Talajtípusok

Nincs talaj az epifitáknál, egyes litofitáknál és a vízkultúrás növényeknél. A tereptárgyon élőkről már beszéltem, azt hiszem fölösleges ragozni a dolgot. A vízkultúra már egy speciális eset. Általános tévhit, hogy a szukkulens növények nem szeretik a sok vizet, de ez nem igaz. Minden növény szereti a vizet! A szárazságtűrő növények a gyökérzónában fellépő levegőtlenséget viselik nehezen. Igaz, ez többnyire a talaj víztartalmával van összefüggésben, hiszen ha a víz kiszorítja a levegőt, gyorsan bekövetkezik a befülledés. A vízkultúra ezt kerüli ki azzal, hogy a gyökér valamilyen műtermékben rögzülve (műanyag, kerámiagolyó stb.), bomló szerves anyag nélkül, közvetlenül a friss vízből veheti fel a tápanyagokat. Szerves anyag nélkül a víz oxigén tartalmát csak a gyökérlégzés használja. Megfelelően nagy, vagy mozgásban lévő víztér esetén a levegőztetés folyamatos, így nem alakulhatnak ki anaerob körülmények. Azonban még így is figyelni kell, hogy a gyökérnyak a vízből ki legyen, lehetőleg csak a gyökérzet alsó harmada lógjon bele. Előnye, hogy gyors, intenzív fejlődés érhető el igen rövid idő alatt. Hátránya, hogy a tápanyagokat folyamatosan pótolni kell, különösen melegebb napokon fennáll a rendszer berothadásának veszélye, kártevők hatványozottan nagy veszélyt jelentenek és hogy felfújt növényeket (tököket) eredményezhet. Összességében: egy jól megépített rendszer, biztonságosan és gyorsan, az oltáshoz hasonló eredményeket produkál saját gyökéren. Én magam nem próbáltam, de hazai gyűjtők közül többen is érdekes eredményeket értek el vele.

Keverék talaj: Szerves és ásvány részeket egyaránt tartalmaz. Tulajdonképp ez „A” klasszikus talaj. Ide tartoznak a készre kevert virágföldek is. Rengeteg változata ismert. Pontos összetételét mindenkinek magának kell kikísérleteznie. (Sokat segítettem, mi?) A keverék talajokra jellemző, hogy viszonylag stabilak, állandóbb közeget jelentenek, így nagy átlagban legbiztosabban használhatóak. Vagyis: ismeretlen élőhelyi adottságok mellett ebben tarthatók életben a legbiztosabban az egyes növények. Ajánlott összetétel: 95-99,9% ásványi rész, ebből 30-90% drén és 0,1-5% szerves anyag (10-50% komposzt). Élőhelyi talajként használhatóak számos bokros, leveles, intenzíven fejlődő, általában kevésbé szukkulens növénynél. Legtöbb Opuntia, Agave, Aloe, Anacampseros, dögvirágok, Crassulák, Sedumok, kritályvirágfélék közül a tagoltabb fajok stb.

                Szerves talaj: 20% feletti szerves anyag tartalomnál, már szerves talajokról beszélünk. Kertészetekben használatosak tisztán elhalt növényi anyagok is. Legtipikusabb formájuk a mindenki által ismert tőzeg. Puffer és víztartó képességük többnyire igen nagy. Nehezen száradnak ki, nehezen vesznek fel vizet. Élőhelyi talajnak számítanak a legtöbb broméliafélénél, epifitáknál, mocsári és lápi növényeknél. Nem szabad elfelejteni, hogy a kapható virágföldek többsége már keverék, és még a tiszta komposzt sem tiszta szerves anyag. Néhány példa:

1. Táblázat Szerves eredetű anyagok

Ásványi talaj: Kizárólag kőzettörmelékből, őrleményből áll. Szerves anyag tartalma 1% alatti. Különösen a durva törmelékes keverékeknek nagyon jó a vízáteresztő képességük. Megakadályozzák a deformált megnyúlásos növekedést, berothadást stb. Hátrányuk, hogy nem megfelelő kémhatás kiválasztásakor nagy valószínűséggel hazavágják a növényt. Használatuk először ködövezetek fajainál, ablakos növényeknél jelent meg. Nagyon látványosan kompakt, egészséges, sűrű formák érhetők el általuk, miközben gyakoribb locsolással a növekedés üteme sem csökken. A magas ásványi anyag tartalom miatt vagy rendszeresen át kell mosni őket, vagy csak felülről locsolhatóak. Magot is lehet rájuk vetni, de a só kiválásokra, ekkor még intenzívebben oda kell figyelni. Valamennyi erősebben szukkulens, edafikus talajokon élő fajnál ajánlom használatukat.

Mi is legyen akkor a cserépben? Módszerek, tévhitek, hibák.

„A pozsgásoknak legalább 30% drénanyagot (vízvezetőt) tartalmazó enyhén savanyú ültetőközegre van szükségük”, tartja a régi axióma. Ez persze nem igaz. Mint minden általánosítás ez is megállja a helyét, ha a nagy átlagot nézzük, de konkrét eseteknél bizony sokszor megbukik. Ennek oka a termesztett taxonok nagy és egyre nagyobb száma.

                Módszerek: Sokáig ismeretlen volt a gyűjtők előtt az a környezet, amelyből szeretett, féltett növényeik származtak. Ez volt az egyik oka, hogy a nyugati világban az úgynevezett mesterséges tartás terjedt el. A másik ok az ipari jellegű kezelés volt, ami megköveteli a minél homogénebb elhelyezést. Nem lehet egy több ezres gyűjteménynél egyedre szabott keverékeket összeállítni. Ilyenkor a növények, igényeiktől függetlenül, gyakran számukra teljesen idegen közegekre kerültek rá. Mindenki által ismert pl. a (moha)tőzeg, mely egy szélsőségesen savanyú, tápanyagszegény, tartási hibákat sok fajnál nehezen toleráló környezetet teremt. Ennek ellenére, mind a mai napig igen sokan használják és érnek el vele nagyon szép eredményeket. Nálam és azt hiszem a legtöbb embernél, viszont a tőzegbe ültetett növények, már a víz puszta látványától kirothadnak. Az ilyen típusú, fizológiailag idegen talajok folyamatos stresszfaktort jelentenek az élőlénynek, így benne való életbenntartásukhoz, rendszeres mesterséges beavatkozásra van szükség. Értsd: tápoldatozni és permetezni kell. Az egyre inkább teret hódító fiziológiailag optimális tartás esetében ez jóval kisebb mértékben szükséges, vagy akár el is hagyható.

Mit is jelent ez? A növények számukra nagyon idegen környezetben is képesek növekedni. Tőzegre visszatérve: nehezen képzelhető el ennél idegenebb anyag, hiszen nem sűrűn látni pozsgást tőzeglápban? (Én mindössze egyetlen broméliafajról tudok.) Ekkor, azonban a verseny- és ellenálló képességük lecsökken. Nem állítanak elő olyan anyagokat, melyek szerepe a védekezésben van, teljes mértékben a növekedésre, szaporodásra koncentrálnak. Ezek ún. szekunder (másodlagos) anyagcseretermékek, melyek a növény primer (alapszintű) folyamatai, mint a légzés, fotoszintetizáció, során nem jönnek létre, külön energia befektetést igényelnek, így ezek az elsők melyen a növények spórolni szoktak. Magyarul: előállításuk sokba kerül, így ha nincs rá keret, nem kerülnek gyártásra. Normál esetben a növény önmaga védekezne a támadások ellen, (jobbára eredménnyel), ilyenkor azonban nekünk kell. Sajnos az ehhez szükséges szerek igen erősek, így sokan inkább magukat mérgezik velük, mint a parazitákat. Sokuk a kezdők számára beszerezhetetlen, illetve a hozzáférhető szerek hatástalanok.

A másik hasonló, élősködőkhöz kapcsolódó hátrány a tápelemek állandó felvehetősége. Hazánkban legtöbb problémát a szívókártevők jelentik. Az általuk fogyasztott táplálék (nedv), egy nitrogén szegény anyag. Az állatoknak, és különösen a kitin (N-tartalmú poliszacharid) vázú élőlényeknek nagyobb mennyiségű nitrogénre van szükségük az életfolyamataikhoz, mint a növényeknek. Ezért van az, hogy a táplálék nagy részét változatlan formában kiürítik (mézharmatàcukrozott tetűkaki). Amennyiben biztosítjuk, hogy a nitrogén a nedvkeringésben csak rövid ideig legyen jelen, azzal erősen visszavetjük a kártevőket, miközben a növény fejlődése nem csökken számottevően.

A nitrogénhez kapcsolódik még egy érdekes dolog, nevezetesen hogy ez az egyetlen tápelem, melynél az a jó, ha minél több részletben kerül kijuttatásra. Nem csak pozsgásoknál van így. Szántóföldi növényeknél 2-3, zöldségeknél 4-5 alkalom az optimális. A többi tápelemnél általában egyszerre szórják ki az éves mennyiséget, de foszfornál például több éveset is ki lehet helyezni egyszerre.

Itt jegyzem meg, hogy a növények 10-15%-os fogyasztást még maximálisan tolerálni képesek, vagyis a produkciójukban (termelésben) ennyi még nem látszik meg. Problémát mindig a tömeges elszaporodások jelentik, amik viszont a védekezni képtelen egyedeken hatványozottan gyakrabban fordulnak elő. Nálam súlyos gyapjastetű fertőzések szinte mindig azokon a növényeken jelentek meg telente, melyeket nyáron nem megfelelő közegben neveltem.

Szintén probléma, a taxonok termesztésbeli és élőhelyi „kétarcúsága”. Gyakran tapasztaljuk, hogy élőhelyi fotókon teljesen máshogy néz ki az adott növény, mint ami nekünk otthon van. Ennek szintén egyik oka lehet a talaj. A tövisek mérete, sűrűsége szintén spórolási lehetőség. Ez felfújt, csökött, „zöld” növényeket eredményez. Gondoljunk csak a bolti saláták esetére, melyek vitamin és ásványi anyag tartalma gyakorlatilag nulla. Önmagában ritkán szembetűnő ez a hiba, de ha egymás mellé teszünk két ilyen egyedet, mindjárt kiderül a turpisság. A különbség nagyjából olyan, mintha egy-egy oltott és saját gyökerén élő növény habitusát próbálnánk összehasonlítani. Különösen látványos ez pl a hajas kaktuszoknál, melyeket, ha savanyú törmelékre ültetünk számos kis bubifrizurás Tupír Timit kapunk eredményként.

A harmadik, szintén gyakori ebből fakadó probléma a túlfújódás. Azok a taxonok, melyek élőhelyükön a rövid ideig (néhány óra) rendelkezésre álló vízkészletekhez alkalmazkodtak, hosszabb (néhány napos) nedvességtartalom hatására túlszívják, túlfújják magukat, szétrepednek. Az edafikus talajokon élő növények közül sok ilyen. Mivel ezeken a talajokon a víz gyakran csak átzuhan, a pozsgások evolúciójuk során erre a kihívásra a minden áron való felvétellel válaszoltak. Ez azt eredményezte, hogy nincs szabályozó mechanizmus, nem volt rá szükség, a túlzott vízfelvétel ellen.

Ugyanez okozza a megnyúlásos növekedést. Ilyenkor a növények nem repednek, hanem abnormálisan növekednek. Jó példa erre az ablakos növények habitusa. Ha ablakos Haworthiákat savanyú törmelékre, pl. zeolitra ültetünk, azok olyanok lesznek, mint a szűzlány csecse: kicsik, kompaktak és gyönyörűek. Így készíthetünk a salátából valódi pozsgást.

Csalások, trükkök: Mi van akkor, ha az ember több módszer előnyeit is élvezni szeretné?

Talajtakarás. Két céllal használhatjuk: vagy esztétikum, vagy párolgásgátló. Néhány színes kavics jelentősen fel tud dobni egy pozsgás tálat, így legtöbben a takarást díszítő céllal próbálják használni. A baj csak az, hogy a párolgást gátló hatást nem szokás figyelembe venni. Mivel ma már szinte csak műanyag edényeket használunk, ha letakarjuk a földet valamilyen kemény kőzettel, pl. folyami kaviccsal, az olyan, mintha rátennénk az edényre a fedőt. Célnak megfelelően kell kiválasztani a felhasznált anyagot.

Amennyiben csak a kinézeten szeretnénk javítani a „tető” legyen porózus. Jól használhatóak erre a célra a kisebb nagyobb tufák, tégla, kerámia, beton, műkő stb. Még ebben az esetben is fennáll a vízvisszatartó hatás, ezért érdemes lehet a szokottnál lazább talajt használni, vagy ritkábban öntözni. A porózus kőzetek még kis mennyiségben is erős pH módosításra lehetnek képesek, így az ültető közegéhez hasonlót kell választanunk.

Tömör kőzetek, mint például a szinte csak kvarcból felépülő folyami kavicsok, jól használhatóak zúzaléktalajok teljes kiszáradásának gátlására. Mivel ezek igen lazák, nem alakulhat ki bennük még ilyenkor sem pangó víz. A takarás csak arra képes, hogy egy magasabb páratartalmat tartson fenn, így gátolva meg a gyökérzóna hirtelen és teljes kiszáradását. Használata olyanoknak javasolt, akik szeretnék a levegős törmeléktalajok előnyeit élvezni, de nem érnek rá rendszeresen öntözni, vagy egyszerűen csak lusták, feledékenyek. Agócs Gyuri szokta mindig emlegetni, hogy ő csak úgy sitty-sutty, vagy kap, vagy nem kap alapon szokott locsolni. Nála tökéletesen működik a takarás, míg másoknál egy az egyben kirothasztotta a növényt.

Rétegezés: Több különböző talajt használunk egy cserépen belül.

  Folytatás a következő oldalon!!!

Rétegezés: Több különböző talajt használunk egy cserépen belül. Felső rész egy durva őrlemény. Ebben van a gyökérnyak és a gyökérzet

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat